Az a bizonyos buli, ami mindent megváltoztatott.

Gyönyörű 1,5 év következett az életemben és talán nem túlzok ha azt állítom, hogy az elmúlt csaknem 10 év alatt ekkor voltam a legboldogabb. Mindenem megvolt, amire valaha vágyhattam. Barátok, biztos családi háttér, és "Zs". Elvakultan szerelmes voltam és úgy éreztem magamat, mintha legalábbis az ötös lottó főnyereményét tudhattam volna magaménak. Ez alatt a másfél év alatt teljesen abban a hitben éltem, hogy ez a kapcsolat az örökkévalóságig tartani fog.

Persze, mint minden dolognak, ennek a csöpögős, nyál-áztatta időszaknak is volt kezdete és vége, de még milyen csúnya vége. Természetes, hogy egy kapcsolat bizonyos idő elteltével hullámvölgybe jut, főleg ha a pár tagjai tizenévesek. A mi kapcsolatunk azonban egyik pillanatról a másikra kezdett zuhanórepülésbe és jó nagy pofára-eséssel landolt a földön. Vagy csak én voltam túl gyermeki és túl elvakult ahhoz, hogy észrevegyem a jeleket, hogy a megsemmisülés felé száguldunk. Ez, így utólag már nem is lényeg. 

Valentin nap előtt lehettünk 1-2 héttel, amikor "Zs" a haverjaival úgy döntött, hogy elmennek bulizni, csak fiúk. Nem hiszem, hogy repeshettem az örömtől, de mit volt mit tenni belementem, hiszen nem láncolhattam magamhoz. Meg egyébként is - akkor minden bizonnyal másként gondoltam - a külön bulizás nem jelent semmit. Aki menni akar, az menni is fog, aki csalni akar, az csalni fog. És aki ilyen, az menjen isten hírével. Csak 16-17 évesen az ember lánya ezt még nem látja át.
Valamiért egész este olyan rossz érzésem volt. Egy kellemetlen, zavaró előérzet, mintha előre megéreztem volna, hogy valami végzetes fog történni aznap este. A fedősztori az volt, hogy Debrecenbe mennek bulizni, de amikor még hajnalok hajnalán sem kaptam egy sms-t sem, hogy minden rendben elkezdtem igazán aggódni. Említettem az előérzetemet? Hát persze. Végig azon ettem magam, hogy valami rossz történt velük és amikor már nem bírtam tovább - akármennyire megfogadtam, hogy ilyet nem fogok tenni - felhívtam "Zs"-t. Illetve csak hívtam volna. Nem tudom mennyire vagytok otthon a külföldi telefonálásban, szóval teszek egy kísérletet az elmagyarázására. Ahhoz, hogy "Zs" külföldön fogadni tudja a hívásomat kellett lenni fedezetnek a kártyáján, mivel külföldön a fogadó fél, ha magyarországi hívást fogad fizetnie kell érte X összeget. Mivel az én kedves kis "Zs"-m ekkoriban nem a szorgalomról és a munkás életről volt híres rendszerint sosem volt pénz a telefonján, így a hívásomat sem tudta fogadni. "A hívott fél jelenleg nem fogad hívásokat" - ismételte az idegesítő hang újra és újra a vonal túlsó végén. Ekkor már tudtam, hogy hazudott. Tudtam, hogy nem Debrecenben vannak, de azt álmomban sem gondoltam volna, ami ez után következett.
"Zs" végül előkerült másnap és előadta azt a sztorit, amit bárki más is előadott volna. "Lemerültem". Aha...
Persze ebből egy hatalmas nagy balhé kerekedett. Ekkor még nem tudtam semmit, csak annyit vágott be, hogy "ellaposodott a kapcsolatunk". WHAT??? "Csinálj valamit édes, mert én nem tudom mit tegyünk, hogyan mentsük meg a dolgot". Na ekkor kellett volna jól pofán vágnom úgy, hogy a fal adja a másikat. Mert ekkor ő már tudta, de én még nem, hogy elég volt egyetlen egy külön töltött buli ahhoz, hogy egy csettintésre leromboljon mindent, amit 1.5 év alatt felépítettünk. Persze sejtésem volt, de biztosan nem tudhattam, hogy megcsalt. Mégis, bennem volt ez a furcsa érzés és egyáltalán nem hittem neki. Megmondtam neki, hogy valljon színt, de mindent tagadott.
Legyen így - gondoltam és ráhagytam. "Biztos megint paranoiás vagyok". Aha...
Ha jól emlékszem kimentem a konyhába kajálni ő pedig addig leült a számítógépem elé, hogy netezzen - neki ekkor még nem volt otthon gépe és nete.
Furcsa volt az egész légkör és amikor elment haza belém bújt a kisördög. De kérdem én, ki ne tette volna ugyanezt a helyemben? Szóval, fogtam magamat és visszanéztem az előzményeket.
Hi5.
"Mi a tököm az a hi5"???
A kisördög tovább nyüstölt én pedig fogtam magamat és felléptem az oldalra. Tudtam az emil címét, mivel velem együtt csinálta és a jelszavát sem volt nehéz kitalálnom. Jó,persze lehet mondani, hogy ez gerinctelen dolog volt, de én még ennyi év távlatából sem gondolom így. Nagyon is helyes dolog volt, amit tettem. Legalábbis szerintem.
Szóval fogtam magamat és beléptem az üzenetekhez és amiket ott láttam...
Azt nem kívánom egy szerelmes nőnek sem...

Hogy valami sokkal jobb elkezdődhessen...

Akkoriban a vodafone-nak volt egy olyan szolgáltatása, hogy minimális pénzért nagyon sok ingyen sms-t kaphatott az ember. Ilyen előfizetése volt "Zs" legjobb barátjának és munkatársának. Az ő számáról kaptam egy sms-t, de "Zs" küldte. A buszmegállóban álltam, vártam a 2:20-as buszt, hogy hazamenjek az iskola után. Ennek a dátumát még mindig pontosan tudom, október 26. Az sms valami olyasmit tartalmazott, hogy menjek el a kocsmába aznap, ha ráérek, mert szeretne velem beszélni. Nem tudtam, hogy miről lehet szó, de mélyen legbelül sejtettem. Vagy legalábbis el akartam hinni, hogy az imáim meghallgattattak. Szóval fogtam magamat és fapofával besétáltam a kocsmába, eljátszva az érdektelent, miközben a torkomban dobogott a szívem. "Zs" a pult mögött állt, a haverja pedig a pult előtt szorosan a fal mellett foglalt helyet egy bárszéken. "Zs" közölte, hogy szeretne komolyan együtt lenni velem, amitől elakadt a szavam. A végtelen öröm és a rettegés vegyes kavalkádja árasztotta el a szívemet. Örültem, mert erre a mondatra vártam egész végig, mégis rettegtem attól, hogy csak szívatás az egész és ki akar figurázni és újfent csak meg szeretne szívatni, vagy csak a testemet akarja, engem nem. Tettem a meghódíthatatlan jégkirálynőt, motyogtam össze vissza olyasmiket, hogy "nem is tudom", "nem biztos, hogy ez jó ötlet", "ezt még át kell gondolnom", a belső hang a fejemben pedig szüntelenül azt visította, hogy "igen, igen, igen". 

Végül "I", "Zs" haverja segített megtörni a feszült és kínos szituációt. "Zs" zavartan valami olyasmit dadogott, hogy "hát ha nem, hát nem", de "I" ügyesen mentette a helyzetet. Biztatott, hogy próbáljuk meg, így végül én is összeszedtem magamat és rábólintottam de, hogy ne érezze azt, hogy megfojtom a ragaszkodásommal, egyből haza is indultam. Nem akartam rajta csüngeni. Próbáltam mindent jól csinálni és figyelni arra, hogy ne kövessem el újból azokat a hibákat, amelyekről tudtam, hogy zavarják őt. Október vége volt, de a nap még mindig fényesen ragyogott, amikor tekertem hazafelé a a biciklimen. Sosem fogom elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem. "Zs" barátnője vagyok, "Zs" barátnője vagyok. Még fel sem fogtam az egészet és még saját magam előtt is zavarban voltam. 

Emlékszem az első együtt töltött napunkra, mint "egy pár". Sosem jártam korábban a házukban. Nem beszéltem a szüleivel, most pedig hirtelen minden a nyakamba szakadt de édes teher volt.

Sosem felejtem el, azt a pillanatot sem, amikor először szerelmet vallott nekem. Feküdtünk a szobámban és zenét hallgattunk a kis csöves számítógépemen, mert meguntunk játszani a Madagascarral. Mivel ő Romániában született és a rokonai is ott éltek nagyon sok román zenét hallgatott, sokat járt oda bulizni. Ezért megismertetett engem egy csomó román zenével. Éppen Dj Project, Privirea Ta című száma ment, amikor ránéztem és láttam, hogy könnyes a szeme. Ez körülbelül akkor lehetett, amikor egy hónaposak voltunk. A gyomrom egyből görcsbe rándult. Tudtam, hogy az első szerelme Romániában lakott és azt is tudtam, hogy nagyon sokáig szerette azt a lányt, de a távolság és a szülői nyomás elválasztotta őket egymástól. Így azt hittem, hogy őrá gondol. Engem is a sírás kezdett el kerülgetni, talán el is sírtam magamat, amikor rám nézett, a tenyerébe fogta az arcomat és kimondta a bűvös szót, amiről még álmodni is csak néha napján mertem: "szeretlek". Na, ekkor már határozottan bőgtem. 15 éves voltam akkor, idén lassan betöltöm a 25-öt, de azóta sem vallottak nekem gyönyörűbben és tisztábban szerelmet. És azóta sem éreztem soha azt, amit akkor, gyerek fejjel éreztem...

Néha véget kell érjen valami...

Nem is tudom mit képzeltem, meddig tartható fenn egy ilyen se veled-se nélküled kapcsolat. A miénk kicsivel több, mint fél évet élt meg, aztán mint egy hullócsillag kiégett és eltűnt a semmiben. Nem emlékszem már ilyen sok év távlatából, hogy megbeszéltük-e a dolgokat, vagy csak szimplán elmaradtunk egymástól, de inkább arra hajazok, hogy volt valamilyen lezárása a történetnek, hiszen a "szakítást" követően hónapokig nem beszéltünk. Éppen a nyári szünet vége felé jártunk, s én az egész nyaramat arra pazaroltam, hogy "Zs" nyomában járjak. Mégis, így visszagondolva, akkoriban sokkal jobban pörögtek az események, mint most. De kanyarodjunk vissza a nyár végéhez. "Zs" egy kocsmában dolgozott pultosként, én pedig minden áldott napot a kocsmában lógva töltöttem, csak, hogy vele lehessek. Hanyagoltam a barátaimat, nem ettem, nem ittam csak ültem a pultnál és gyönyörködtem abban a tökéletességben, amit beképzeltem magamnak, s akkoriban még elhittem, hogy ha valamit nagyon akarunk akkor az valósággá válik. A nyár vége azonban "kapcsolatunk" végét is jelentette, s elvesztettem azt, amiért hónapokon át küzdöttem. "Zs" nem akart semmi komolyat - talán egy másik nő is képben lehetett - és abban is biztos vagyok így utólag, hogy vagy a lelkiismerete támadt fel, vagy elege lett belőlem, mert megszakítottunk minden nemű kapcsolatot - egy ideig. Ha nagyon megerőltetem magamat úgy emlékszem, hogy megbeszéltük a lezárást és az is rémlik, hogy napokon át bőgtem a szobám mélyén, de erre persze nem mernék mérget venni. Akkoriban nem volt köztünk egyenrangú a kapcsolat. Olyan volt, mintha teljesen alá lennék vetve neki és ez így is volt. Szóval én magamtól nem csókolhattam meg, nem bújhattam oda hozzá, nem lehettem vele, csak és kizárólag akkor, ha ő erre engedélyt adott. 19 éves volt, nyilván nagyon is élvezte a helyzetet, hogy irányíthat, kvázi dróton rángathat egy 15 éves kislányt. Én pedig annyira elvakultan szerelmes voltam, hogy fel sem tűnt, mennyire kihasznál és milyen durván palira vesz. Végül azonban lezáródott ez a hosszú hónapokon át tartó huzavona. Elváltunk egymástól, én pedig mélységes depresszióba estem. Igaz, a külvilág felé nem mutattam de magamban őrlődtem és hosszú estéket töltöttem sírással, mindhiába. Jobb nem lett tőle semmi, csak azt értem el vele, hogy egyre szánalmasabbá váltam az ismerőseim szemében. Végül elkezdődött az iskola és egyre többet voltam társaságban, ami terelte a gondolataimat. Nem láttam, nem találkoztam vele és kezdtem felejteni. Persze a remény minden egyes pillanatban ott volt a szívemben, de nem kínzott már annyira a hiánya, mint korábban. Már voltak olyan pillanatok, amikor őszintén tudtam nevetni és ténylegesen jól éreztem magamat a barátaimmal, persze még mindig sokat gondoltam rá. Gyakran felmerült a neve, sokszor végigtárgyaltuk a dolgokat újra és újra, de nem kerestem és ő sem keresett, mígnem egy szép napon pittyegett a telefonom és jött egy sms-em...

Egyszer hopp, másszor kopp

Na igen. Minden csoda három napig tart. Hát, ez éppenséggel még addig sem. Másnap természetesen nem keresett és ez még nagyon sokáig így is maradt. Persze akkor sem tudtam befogni a lepcses számat és az egész baráti társaságomnak elpletykáltam a dolgot. Naná, hogy visszajutott hozzá. Én nem tudom, hogy mégis melyik felmenőmtől örököltem ezt a szószátyárságomat, de ha van élet a halál után megkeresem és jól tarkón csapom egy szívlapáttal. 

Szóval, mivel pletykáltam, ezért mindenki úgy érezte, hogy köze van az életemhez és jöttek a "jobbnál-jobb" tanácsok az idősebb barátnőktől, akikre felnéztünk azért, mert ők már nagy, okos 16 évesek voltak. Egytől egyig mindegyik azt tanácsolta, hogy feküdjek le valakivel, aminek az ő nézetük szerint három pozitív következménye is lehetett volna. Az első, hogy rájövök, hogy van jobb "Zs."-nél és ő nem is olyan nagy szám. A másik, hogy kiszeretek belőle és lezáródik ez az évek óta tartó huzavona. A harmadik pedig egész egyszerűen az volt, hogy féltékennyé fogom tenni vele. 

Mondanom sem kell, hogy egyik sem jött be. Igen, valóban megpróbáltam lefeküdni egy másik sráccal, de azt az emléket az agyam törölte is és már nem is jegyzi. Nem a gyerekkel volt a baj, sokkal inkább azzal, hogy én iszonyat szerelmes voltam "Zs."-be és nem tudtam elviselni, hogy más érjen hozzám. A sírás kerülgetett. Az ami - állításuk szerint - bejött az idősebb barátnőknek, nálam csődöt mondott.  

Belekezdtünk ugyan a dologba, de mondtam neki, hogy hagyja abba, mert nekem ez nem megy. Megértette és nem is próbálkoztunk többször. 

Ekkor jött a tombolós korszakom. Lógás a suliból, cigizés, ivás, pasizás. Persze "odáig" sosem jutottam senkivel, sőt a csóknál több senkivel nem volt, mégis minden velem szembe jövő fiúnak a szájában kötöttem ki. Egészen addig ment ez így, amíg "Zs" rá nem jött, hogy kilehetne többet is hozni ebből a helyzetből... 

És ekkor kezdődött az az időszak, amit egészen egyszerűen csak a "szívatás korának" hívok. Egészen egyszerűen, mai eszemmel már úgy definiálnám, hogy "összejártunk dugni". Felesleges szépíteni, mert így volt...

Emlékszem, a legtöbbször a kocsinkba lopóztunk be, ami ott állt az udvaron, "letudtuk", aztán mentünk vissza bulizni. Őszintén megmondom, ha én ezt hallanám most egy lányról az első gondolatom az lenne, hogy "kurva"... És igen, minden bizonnyal én is megkaptam ezt a jelzőt. Éppen csak arról feledkeztek meg az emberek, akikhez ilyen-olyan módon, féligazságokkal tarkítva eljutott a sztori, hogy én mindent, amit tettem csak vele és csak szerelemből tettem. Nagyon sokáig tartott ez az "összejárós" időszak, januártól egészen augusztusig, az utolsó pár hónapban pedig már odáig fajult a dolog, hogy a házunkba is bejárt és eljátszotta még a családom előtt is, hogy együtt vagyunk. Én kis naiv pedig valóban úgy is gondoltam, hogy együtt vagyunk, vagy legalábbis hamarosan együtt leszünk. Hát, mi tagadás. Várhatóan rohadt nagyot tévedtem... 

A nagybetűs első

Furcsa, de amikor valamit igazán, tiszta szívből akarsz olyan, mintha még az univerzum is megsegítene abban, hogy elérd a célodat és mindet úgy rendez, hogy a te malmodra hajtsa a vizet. Legalábbis, te ezt így gondolod abban a pillanatban, amikor beteljesülni látszik az, amit mindennél jobban óhajtasz - még akkor is, ha idővel rájössz, hogy életed egyik legnagyobb hibáját követted el.Tudtam, hogy január 28-án, szombaton egyedül leszek otthon és mi fordulhat meg ilyenkor egy őrülten szerelmes tini fejében? Igen, pontosan "az". Valamiért volt egy olyan tévképzetem, hogy ha "bebizonyítom", hogy mennyire szeretem őt, akkor majd jobban fog akarni engem. Hihetetlen mennyire tudatlan és éretlen voltam. 

Ekkor azonban örültem a nagy lehetőségnek és minden összejönni látszott. Aztán csakhamar egy világ dőlt össze bennem, mikor ránéztem a naptárra. "Meg fog jönni". Na igen, a nők nagy ellensége, amikor tervezgetni akarnak valamit. Mert az élet sajnos nem egy romantikus film, hogy a főhősnő sosem menstruál az ominózus pillanatban. Kiszámoltam, hogy ha még egyetlen napot sem késik akkor is a 4. napba leszek szombaton, ami viszonylag jónak ígérkezett.

Én nem tudom, hogy a testem mit művelt, de szombat estére valóban elmúlt - legalábbis szerintem. Erre azóta sem tudtam rájönni. Iszonyatosan lázban voltam egész nap, mert biztos voltam benne, hogy a szerencse az én oldalamon áll. És meg is érkeztünk az első dologhoz, amit azóta elvesztettem: a happy end-be való feltétlen, megkérdőjelezhetetlen bizalom. Fel sem merültek bennem olyan kérdések, hogy "mi lesz ha...". Ezt a kifejezést nem is ismertem. Minden bizonnyal ez az akkor még mindig bennem élő gyermek bizalma és feltétlen hite volt. 

Már akkor mondtam az ismerőseimnek, hogy "ma meg fog történni", amikor még csak a kocsmába sétáltunk. Természetesen csak nevettek és egyik sem hitt nekem, vagy csak pusztán hülyének néztek, ennyi idő távlatából ezt már nehéz megmondani. Rögtön itt a második lecke. Már akkor is túl könnyedén bíztam meg az emberekben és osztottam meg másokkal a magánéletemet. Ebből később - a mai napig - sok problémám lesz, de ne szaladjunk ennyire előre. 

Szóval, felmentünk a kocsmába és ott volt "Zs." is. Nem hiszem, hogy sokat teketóriázhattam és még azt sem gondolnám, hogy velem voltak a legjobb barátnőim, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Az egész, ami a kocsmában töltött időből megmaradt, hogy odaküldtem egy postást - ha minden igaz a már korábban említett "szomszéd fiút" -, hogy mondja meg a barátjának, "én ma le akarok feküdni vele". Senki meg ne kérdezze, hogy honnan a fenéből volt ehhez bátorságom, mert fogalmam sincs. Csak abban az egyben vagyok biztos, hogy sok mindent megtennék azért, hogy újra ilyen bátor legyek, mint akkoriban voltam. 

A felelt csakhamar meg is érkezett "jöjjön ide, aki ezt üzente". Szemrebbenés nélkül álltam elé és mondtam a szemébe. Nem érdekeltek a következmények, egyszerűen csak kimondtam, amit a szívem diktált. 

A következő emlékképem már az, hogy kettesben sétálunk a házunk felé és nyomatékosítom benne, hogy én még szűz vagyok, amivel természetesen tisztában volt, de azt mondta, nem bánja. Itt elhomályosul az emlék, gondolom az agyam törölte a számára jelentéktelen részleteket. Azt sem tudom, hogy hogyan jutottunk be a házba, a következő emlékfoszlány már csak az, hogy a szobában vagyunk...

Akármilyen furcsa, nem estünk egyből egymásnak. Éppen Akcent - Kylie száma ment az mcm-en, amikor bekapcsoltam a tévét. Akkoriban az volt a kedvenc számom és ezt jelként értelmeztem, hogy jó az, amit tenni készülök és az univerzum támogatását, egyfajta rábólintását véltem felfedezni abban, hogy ez a zene szólalt meg. 

Lényegében meg sem tudnám mondani, hogy mennyi ideig tartott az "előjáték" része, mert én ténylegesen szűz voltam, ami az én olvasatomban azt jelentette, hogy hozzám fiú semmilyen módon nem ért. Számomra ismeretlen volt a petting fogalma, hiába csinálta "mellettem" pár barátnőm, nekem nem volt semmilyen tapasztalatom a csókon kívül. 

Van pár emlékképem az elejéről, de mivel nem pornó blogot kívánok írni, ezt inkább nem részletezném. Két dolog van, amire azonban mindig tisztán fogok emlékezni. Az egyik az a semmihez sem hasonlítható fájdalom, amit éreztem. Mintha ketté akarnának szakítani. A lábaim remegtek és legszívesebben azon nyomban befejeztem volna az egészet egyfajta "kellett ez neked?" érzés volt bennem, de elhessegettem, mert addig is azzal voltam, akit mindennél jobban szerettem. Mentségére szolgáljon, hogy tényleg figyelt rám és annak ellenére, hogy ekkor még semmit nem érzett irántam (hupsz, spoiler) igazán gyengéd és figyelmes volt. Tényleg figyelembe vette, hogy szűz vagyok. A másik dolog, amit sosem fogok kiverni a fejemből az az, hogy mennyire felelőtlenül viselkedtünk. Ugyanis időközben valahogy elhagytuk az óvszert. Nem tudom milyen egy szűz lánnyal lefeküdni, lehet, hogy ez mással is megesett, de az is lehet, hogy csak mi voltunk szerencsétlenek. A srác egyébként nagy Casanova volt a maga idejében, aki elég sok lányt fektetett a hátára, szóval ha valaki béna lehetett, az csak én voltam. Lényeg a lényeg, rávett - igazság szerint nem kellett sokáig győzködnie -, hogy folytassuk gumi nélkül, mert ő úgy jobban szereti és annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában voltam a szexuális kapcsolat minden lehetséges következményével belementem. Nem azért, mert tudatlan voltam, hanem azért, mert olyan szinten bíztam benne, hogy ha azt mondta volna, hogy a vonat nem vágja le a fejemet, ha a sínre fekszem, azt is elhittem volna neki. Végül - hogy megnyugtassak mindenkit - tényleg nem lett a dologból semmi "baj".
S, hogy miért bántam meg? A válasz egészen egyszerű. Ez az a dolog, amit csak egyetlen egyszer lehet "elveszíteni" és soha többet nem jön vissza. Nem lehet újra átélni. Ez az a bizonyos pont, amikor az ártatlan lány nővé válik, belép egy új létezési formába, még ha ezt a felelőtlen tinilány nem is realizálja. Ezt a dolgot, pedig érdemes egy olyannal átélni, akivel együtt vagyunk, akivel minden félelmünket, minden vágyunkat, kérdésünket meg tudjuk beszélni. Hát, ez nekem nem így volt. Ugyanakkor, ha valami jót is szeretnék látni a dologban - márpedig szeretnék - annak adtam oda magamat, akit a világon a legjobban szerettem, ezt pedig nem mindenki mondhatja el magáról.  

Az első csók

Már első körben lelövöm a poént. Semmi sem történt azon az ominózus szilveszteri bulin, mégis, annyi minden megváltozott, hogy sosem lettem már ugyanaz, aki korábban voltam. Rájöttem, hogy más idősebb fiúknak is tetszem és arra is rájöttem, hogy nekem pedig csak az az egy idősebb fiú tetszik. Ekkor kezdődött az a korszakom, amikor elkezdtem bulizgatni. Persze még csak csínján. alkohol, cigi és fiúk nélkül, csak a magam kis örömére és azért, hogy láthassam őt. Nem jártam - ahogy mi neveztük - "fel" sűrűn, talán havi egyszer, mégis ettől úgy éreztem, hogy kiszakadtam a gyerekkorból. Kialakult egy "klikk" az osztályban, a "nagyok" csoportja, amibe az a pár emberke tartozott bele, akit már a szülei egyszer-egyszer elengedtek bulizni. A mi kis tini-társadalmunkban ez a disco jelentette a határvonalat a "nagyok" és a "kicsik" között. Aki feljárhatott, az már volt "valaki", arra sokan "felnéztek". 

Eljött a ballagóbuli is, amikor magunk mögött hagytuk az általános iskolát, s ez volt az a pont, amikor - ha igazából nem is volt így - úgy éreztük, hogy nagyok lettünk. Mindig volt ballagóbuli a discoban, amikor a végzettek általában először felmehettek bulizni. Egyfajta rituálé volt ez, beavatás, amikor az "érett" társadalom befogadta új tagjait. Persze, én el voltam szállva magamtól, hiszen én már úgy jártam-keltem, mint ismerős arc, akinek már jegyezték a nevét, akit már ismertek és aki már ismert jó pár ember a "nagyok" közül. 

A nyár bulik sokaságát eredményezte, barátságok köttettek és szakadtak meg. Az egyik ilyen bulin kaptam az első csókomat is, de nem a "17-évesemtől", aki idő közben már betöltötte a 18-at. Igazság szerint olyan jelentéktelen volt az egész, hogy még a fiú nevét sem jegyeztem meg, szerencsére azonban a barátnőm ennél szemfülesebb volt, aminek így utólag nagyon is örülök. Nem lenne jó, ha még azt sem tudnám, hogy kitől kaptam az első csókomat. 

Igazság szerint én nagyon sokáig tartottam ettől a bizonyos első csóktól, de amint túlestem rajta rájöttem, hogy nem is olyan nagy dolog az egész, így akadtak olyan bulik, amikor egyszer-egyszer összecsókolóztam valakivel, de ennél komolyabb nem történt. Én nem voltam az a lány, akit a fiúk lehúzgáltak a bokorba, meg össze-vissza és szerencsére soha nem is lett belőlem ilyen. Nagyon sok hétvége telt el, amikor más lányokkal láttam a kiszemeltemet, de sosem kerültem hozzá közelebb. Végül, úgy, hogy nem is számítottam rá, egy alkoholgőzös pillanatban, talán csak a buli hevében megcsókolt. Azt az érzést, azt a feltörekvő adrenalint, örömöt, csodát sosem fogom elfelejteni. Annyira más volt, mint a "jelentéktelen emberekkel" váltott csókok. Talán akkor jöttem rá igazán, hogy nem tudom hogyan és nem tudom mikor, de beleszerettem. Még mindig emlékszem arra, hogy mit mondott akkor nekem: "Lassabban, hova sietsz?". Igen, akkor még eléggé össze-vissza és minden bizonnyal szarul csókolhattam. Kár lenne tagadni, ő tanított meg arra, hogy hogyan kell igazán csókolózni. 

Rájöttem, hogy ha közelebb akarok kerülni hozzá, akkor ki kell eszelnem egy tervet. A cél az volt, hogy bekerüljek a haveri társaságába. Szerencsére a nagyszüleim és az egyik legjobb barátja szomszédok voltak, így ismertem is a srácot és jóba is voltunk. Általa kerültem a kiszemeltemhez közelebb. Ekkor már elő-előfordult, hogy egy-egy buliban csókolóztunk, de semmi komolyabb nem történt. Én azonban egyetlen csóknak is úgy tudtam örülni, mint más az ötöslottó főnyereményének. Annyira tiszta és őszinte volt még minden érzés, olyan új, szűzies és gyermeki. 

Egy nagyon vicces emlékem van róla, amire talán míg élek emlékezni fogok és tanulságként is szolgál, hiszen pontosan mutatja milyen kis naiv és gyermeki voltam még ez idő tájt is. Ez már akkoriban történt, amikor elkezdtem a középiskolát, de még jó idő volt. Ekkoriban egy másik barátnőmmel sokat lógtunk ennél a bizonyos szomszédnál, mert barátnőm kavart a sráccal, én pedig a kiszemeltemmel. Feküdtünk az ágyban, egymás mellett, talán még csak egy csók sem csattant el és zenét hallgattunk. "Zs." pedig beadta nekem, hogy ezt ő énekli. El tudjátok hinni, hogy csont nélkül bevettem? Majdnem 10 év távlatából visszagondolva még mindig szégyellem magamat és fel sem bírom fogni, hogy hogyan lehettem olyan hülye, hogy elhiggyem. Igen, ez is mutatja a gyermeki hiszékenységet és naivságot, ami akkor még bennem volt.

Ekkortájt kezdődtek a játékok is közöttünk, de szerintem ő nem volt tudatában annak, hogy mit is csinál velem, és hogy minden egyes másodperccel egyre őrültebben magába bolondít. Talán már ekkor hitegetett, de erre már nem emlékszem, nem is lényeg. Ez volt a nagy bandázós korszakom, amikor feljárogattam, kocsmáztam, discoztam és igazán nagylánynak éreztem magamat, nagylánynak, aki már kész arra, hogy ezt be is bizonyítsa... 

Az első pillantás, az első szerelem

Képzeld el, hogy 13 éves vagy és a legnagyobb gondod az, hogy vajon anyukád megengedi-e, hogy sötétedés után is elmehess bicajozni a barátaiddal. Legalábbis annak idején egy 13 éves lánynak nem nagyon volt más gondja. Szakkörökre jártam, énekkarra és még nem igazán realizáltam, hogy a fiúkból nemsokára férfiak, belőlünk lányokból pedig nők lesznek. Persze, voltak apró tiniszerelmek, de ezekben nem sok érzelem volt, inkább csak a felszabaduló hormonok játszottak szerepet az egészben. 

Aztán jött egy nap, ami megváltoztatta az egész életemet. Még iskolaidő volt, de már kezdtünk belépni a nyárba, talán május lehetett. Abban az időben volt egy nagyon kedves református lelkészünk, aki sokszor szervezett kirándulást a hívek számára. A mi családunk sosem volt nagy templomba-járó, de úgy gondolták, hogy a konfirmációba még nem halt bele senki és egyébként is az összes barátnőm járt kátéra, szóval én sem nagyon ellenkeztem. Igazán jól szórakoztunk és bármi rendezvény volt, szívesen jártunk vissza. Ennek köszönhetően jutottam el arra a kirándulásra is, ami mindent megváltoztatott. 

Reggel volt, a busz ablakán még ott pihentek a hajnali harmatcseppek, de már lehetett érezni, hogy szép időnk lesz. A lányokkal bevackoltuk magunkat a busz leghátsó üléssorába, előttünk pedig idősebb fiúk telepedtek le. Annak ellenére, hogy nem egy nagy településen lakom még sosem láttam korábban ezt a piros baseballsapkás srácot, aki annyira más volt, mint az osztálytársaim. A stílusa egyenesen lehengerlő volt, akkori önmagam számára. Így utólag visszagondolva egészen egyszerűen csak újdonságnak számított, hiszen akkori osztálytársaim szellemi szintje odáig jutott, hogy tetszésüket barbár módon azzal mutatták ki, hogy tapizták a lányokat. Ez a srác egészen máshogy csinálta. Flörtölt. Egyetlen egyszer sem ért hozzám, mégis mélyebb benyomást tett, mint a fogdosódó kis taknyosok az osztályból. 

Erdélybe mentünk kirándulni, de sem a tájból, sem az egyéb látnivalókból nem emlékszem semmire, mert ez a titokzatos 17 éves annyira lekötötte a figyelmemet, hogy csak vele foglalkoztam. Sajnálom, ha bárkit is el kell keserítsek, de nem volt szerelem első látásra. Ekkor még csak tetszett, hogy egy idősebb fiú "foglalkozik velem", értem ez alatt, hogy egyáltalán hozzám szól, nem beszélve arról, hogy még hülyéskedett is velem, ami már tényleg nagyon hízelgően hatott naiv, 13 éves önmagamnak. 

Idegesített, ha más lánnyal is foglalkozott és egy mondata örökre a fülembe égett: "Neked még van is valami, de nektek... nektek semmi". Ez egy kedves bók volt egy idősebb lánynak, akinek akkor már nőiesebb idomai voltak, és egy jól irányzott fika nekünk, fiatalabbaknak, akik még, ahogy már említettem nem realizáltuk, hogy mi bizony hamarosan nővé válunk. 

A kirándulás után minden megváltozott. Ugráltam a gyermekvilág és a "felnőtt" világ között, hiszen az egyikbe még, a másikba pedig már tartoztam. 

Ez volt az az időszak, amikor kinyílt a szemem. A kislányos anyag-melltartókat szexi push-up-osra cseréltem, elkezdtem olyan apróságokra figyelni, ami nőként már mindennapos, de tiniként még az újdonság erejével hatott. Mint például a szemöldökszedés. Sosem felejtem el, amikor először léptem ki az utcára push-up-os melltartóban. Annyira zavarban voltam, hogy legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Nem voltak nagy melleim, de nekem akkor hatalmasnak hatottak. Két "nagy" gömb volt ott, ahol nemrég még semmi. Tényleg ingáztam a két világ között. Imádtam gyerek lenni és sok gyerekes dolgot is csináltam, ugyanakkor megjelent az az érzés, ami korábban még soha: tetszeni akarok valakinek. 

Teltek a hetek és eljött a nyár. De én még ekkor sem voltam szerelmes. Tinikori hülyeség volt az egész, ami talán szépen lecsengett volna, ha nem vagyok már akkor is olyan makacs, hogy ne adjam fel addig, amíg meg nem kapom, akit akarok. A kedvenc helyünk egyszerre volt disco, söröző és fagyizó, természetesen külön helyiségekre bontva. A söröző és a fagyizó résznek volt terasza, ami az utcára nézett, de el voltak egymástól választva egy korláttal. Az én kiszemeltemnek és barátainak a söröző volt a törzshelye én pedig bizton állíthatom, annyi fagyit még sosem ettem meg, mint azon a nyáron. Olyan voltam, mint egy megszállott. Folyton csak őt lestem, mindenhol felbukkantam, ahol ő is és úgy intéztem a dolgokat, hogy találkozhassak vele. Utólag visszagondolva szánalmasan idegesítő lehettem, de akkor ez nekem nem tűnt fel - meg utána sem még nagyon hosszú ideig. 

Eljött újra az iskola, a 8. osztály. Ekkor már igazán nagylánynak éreztem magamat. Ez volt az az időszak, amikor elkezdtem magamat festeni. Sosem felejtem el, amikor először szempillaspirált használtam. "Tinidiszkóra" készültünk a csajokkal az iskola vécéjében és az egyik lány odanyújtott egy spirált. Nekem, akkor kis hülye fejemmel annyira "soknak" tűnt, ahogy kinéztem attól az olcsó spiráltól, hogy le is mostam az egészet. Ekkor még mindig gyerek voltam, akármennyire is hittem azt magamról, hogy nem. 

Rajongásom kedveléssé szelídült, és habár sokat gondoltam még a "17-évesemre" elkezdtek érdekelni más, hozzám mind korban, mind fizikailag sokkal közelebb álló fiúk. Betöltöttem a 14-et, aztán pedig lassan a szilveszter is elérkezett. Hosszas könyörgés után anyukám elengedett a már említett discoba a barátnőmmel és neki a nővérével, ahol hosszú idő után újra láttam "őt".