Az a bizonyos buli, ami mindent megváltoztatott.

Gyönyörű 1,5 év következett az életemben és talán nem túlzok ha azt állítom, hogy az elmúlt csaknem 10 év alatt ekkor voltam a legboldogabb. Mindenem megvolt, amire valaha vágyhattam. Barátok, biztos családi háttér, és "Zs". Elvakultan szerelmes voltam és úgy éreztem magamat, mintha legalábbis az ötös lottó főnyereményét tudhattam volna magaménak. Ez alatt a másfél év alatt teljesen abban a hitben éltem, hogy ez a kapcsolat az örökkévalóságig tartani fog.

Persze, mint minden dolognak, ennek a csöpögős, nyál-áztatta időszaknak is volt kezdete és vége, de még milyen csúnya vége. Természetes, hogy egy kapcsolat bizonyos idő elteltével hullámvölgybe jut, főleg ha a pár tagjai tizenévesek. A mi kapcsolatunk azonban egyik pillanatról a másikra kezdett zuhanórepülésbe és jó nagy pofára-eséssel landolt a földön. Vagy csak én voltam túl gyermeki és túl elvakult ahhoz, hogy észrevegyem a jeleket, hogy a megsemmisülés felé száguldunk. Ez, így utólag már nem is lényeg. 

Valentin nap előtt lehettünk 1-2 héttel, amikor "Zs" a haverjaival úgy döntött, hogy elmennek bulizni, csak fiúk. Nem hiszem, hogy repeshettem az örömtől, de mit volt mit tenni belementem, hiszen nem láncolhattam magamhoz. Meg egyébként is - akkor minden bizonnyal másként gondoltam - a külön bulizás nem jelent semmit. Aki menni akar, az menni is fog, aki csalni akar, az csalni fog. És aki ilyen, az menjen isten hírével. Csak 16-17 évesen az ember lánya ezt még nem látja át.
Valamiért egész este olyan rossz érzésem volt. Egy kellemetlen, zavaró előérzet, mintha előre megéreztem volna, hogy valami végzetes fog történni aznap este. A fedősztori az volt, hogy Debrecenbe mennek bulizni, de amikor még hajnalok hajnalán sem kaptam egy sms-t sem, hogy minden rendben elkezdtem igazán aggódni. Említettem az előérzetemet? Hát persze. Végig azon ettem magam, hogy valami rossz történt velük és amikor már nem bírtam tovább - akármennyire megfogadtam, hogy ilyet nem fogok tenni - felhívtam "Zs"-t. Illetve csak hívtam volna. Nem tudom mennyire vagytok otthon a külföldi telefonálásban, szóval teszek egy kísérletet az elmagyarázására. Ahhoz, hogy "Zs" külföldön fogadni tudja a hívásomat kellett lenni fedezetnek a kártyáján, mivel külföldön a fogadó fél, ha magyarországi hívást fogad fizetnie kell érte X összeget. Mivel az én kedves kis "Zs"-m ekkoriban nem a szorgalomról és a munkás életről volt híres rendszerint sosem volt pénz a telefonján, így a hívásomat sem tudta fogadni. "A hívott fél jelenleg nem fogad hívásokat" - ismételte az idegesítő hang újra és újra a vonal túlsó végén. Ekkor már tudtam, hogy hazudott. Tudtam, hogy nem Debrecenben vannak, de azt álmomban sem gondoltam volna, ami ez után következett.
"Zs" végül előkerült másnap és előadta azt a sztorit, amit bárki más is előadott volna. "Lemerültem". Aha...
Persze ebből egy hatalmas nagy balhé kerekedett. Ekkor még nem tudtam semmit, csak annyit vágott be, hogy "ellaposodott a kapcsolatunk". WHAT??? "Csinálj valamit édes, mert én nem tudom mit tegyünk, hogyan mentsük meg a dolgot". Na ekkor kellett volna jól pofán vágnom úgy, hogy a fal adja a másikat. Mert ekkor ő már tudta, de én még nem, hogy elég volt egyetlen egy külön töltött buli ahhoz, hogy egy csettintésre leromboljon mindent, amit 1.5 év alatt felépítettünk. Persze sejtésem volt, de biztosan nem tudhattam, hogy megcsalt. Mégis, bennem volt ez a furcsa érzés és egyáltalán nem hittem neki. Megmondtam neki, hogy valljon színt, de mindent tagadott.
Legyen így - gondoltam és ráhagytam. "Biztos megint paranoiás vagyok". Aha...
Ha jól emlékszem kimentem a konyhába kajálni ő pedig addig leült a számítógépem elé, hogy netezzen - neki ekkor még nem volt otthon gépe és nete.
Furcsa volt az egész légkör és amikor elment haza belém bújt a kisördög. De kérdem én, ki ne tette volna ugyanezt a helyemben? Szóval, fogtam magamat és visszanéztem az előzményeket.
Hi5.
"Mi a tököm az a hi5"???
A kisördög tovább nyüstölt én pedig fogtam magamat és felléptem az oldalra. Tudtam az emil címét, mivel velem együtt csinálta és a jelszavát sem volt nehéz kitalálnom. Jó,persze lehet mondani, hogy ez gerinctelen dolog volt, de én még ennyi év távlatából sem gondolom így. Nagyon is helyes dolog volt, amit tettem. Legalábbis szerintem.
Szóval fogtam magamat és beléptem az üzenetekhez és amiket ott láttam...
Azt nem kívánom egy szerelmes nőnek sem...

Hogy valami sokkal jobb elkezdődhessen...

Akkoriban a vodafone-nak volt egy olyan szolgáltatása, hogy minimális pénzért nagyon sok ingyen sms-t kaphatott az ember. Ilyen előfizetése volt "Zs" legjobb barátjának és munkatársának. Az ő számáról kaptam egy sms-t, de "Zs" küldte. A buszmegállóban álltam, vártam a 2:20-as buszt, hogy hazamenjek az iskola után. Ennek a dátumát még mindig pontosan tudom, október 26. Az sms valami olyasmit tartalmazott, hogy menjek el a kocsmába aznap, ha ráérek, mert szeretne velem beszélni. Nem tudtam, hogy miről lehet szó, de mélyen legbelül sejtettem. Vagy legalábbis el akartam hinni, hogy az imáim meghallgattattak. Szóval fogtam magamat és fapofával besétáltam a kocsmába, eljátszva az érdektelent, miközben a torkomban dobogott a szívem. "Zs" a pult mögött állt, a haverja pedig a pult előtt szorosan a fal mellett foglalt helyet egy bárszéken. "Zs" közölte, hogy szeretne komolyan együtt lenni velem, amitől elakadt a szavam. A végtelen öröm és a rettegés vegyes kavalkádja árasztotta el a szívemet. Örültem, mert erre a mondatra vártam egész végig, mégis rettegtem attól, hogy csak szívatás az egész és ki akar figurázni és újfent csak meg szeretne szívatni, vagy csak a testemet akarja, engem nem. Tettem a meghódíthatatlan jégkirálynőt, motyogtam össze vissza olyasmiket, hogy "nem is tudom", "nem biztos, hogy ez jó ötlet", "ezt még át kell gondolnom", a belső hang a fejemben pedig szüntelenül azt visította, hogy "igen, igen, igen". 

Végül "I", "Zs" haverja segített megtörni a feszült és kínos szituációt. "Zs" zavartan valami olyasmit dadogott, hogy "hát ha nem, hát nem", de "I" ügyesen mentette a helyzetet. Biztatott, hogy próbáljuk meg, így végül én is összeszedtem magamat és rábólintottam de, hogy ne érezze azt, hogy megfojtom a ragaszkodásommal, egyből haza is indultam. Nem akartam rajta csüngeni. Próbáltam mindent jól csinálni és figyelni arra, hogy ne kövessem el újból azokat a hibákat, amelyekről tudtam, hogy zavarják őt. Október vége volt, de a nap még mindig fényesen ragyogott, amikor tekertem hazafelé a a biciklimen. Sosem fogom elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem. "Zs" barátnője vagyok, "Zs" barátnője vagyok. Még fel sem fogtam az egészet és még saját magam előtt is zavarban voltam. 

Emlékszem az első együtt töltött napunkra, mint "egy pár". Sosem jártam korábban a házukban. Nem beszéltem a szüleivel, most pedig hirtelen minden a nyakamba szakadt de édes teher volt.

Sosem felejtem el, azt a pillanatot sem, amikor először szerelmet vallott nekem. Feküdtünk a szobámban és zenét hallgattunk a kis csöves számítógépemen, mert meguntunk játszani a Madagascarral. Mivel ő Romániában született és a rokonai is ott éltek nagyon sok román zenét hallgatott, sokat járt oda bulizni. Ezért megismertetett engem egy csomó román zenével. Éppen Dj Project, Privirea Ta című száma ment, amikor ránéztem és láttam, hogy könnyes a szeme. Ez körülbelül akkor lehetett, amikor egy hónaposak voltunk. A gyomrom egyből görcsbe rándult. Tudtam, hogy az első szerelme Romániában lakott és azt is tudtam, hogy nagyon sokáig szerette azt a lányt, de a távolság és a szülői nyomás elválasztotta őket egymástól. Így azt hittem, hogy őrá gondol. Engem is a sírás kezdett el kerülgetni, talán el is sírtam magamat, amikor rám nézett, a tenyerébe fogta az arcomat és kimondta a bűvös szót, amiről még álmodni is csak néha napján mertem: "szeretlek". Na, ekkor már határozottan bőgtem. 15 éves voltam akkor, idén lassan betöltöm a 25-öt, de azóta sem vallottak nekem gyönyörűbben és tisztábban szerelmet. És azóta sem éreztem soha azt, amit akkor, gyerek fejjel éreztem...

Néha véget kell érjen valami...

Nem is tudom mit képzeltem, meddig tartható fenn egy ilyen se veled-se nélküled kapcsolat. A miénk kicsivel több, mint fél évet élt meg, aztán mint egy hullócsillag kiégett és eltűnt a semmiben. Nem emlékszem már ilyen sok év távlatából, hogy megbeszéltük-e a dolgokat, vagy csak szimplán elmaradtunk egymástól, de inkább arra hajazok, hogy volt valamilyen lezárása a történetnek, hiszen a "szakítást" követően hónapokig nem beszéltünk. Éppen a nyári szünet vége felé jártunk, s én az egész nyaramat arra pazaroltam, hogy "Zs" nyomában járjak. Mégis, így visszagondolva, akkoriban sokkal jobban pörögtek az események, mint most. De kanyarodjunk vissza a nyár végéhez. "Zs" egy kocsmában dolgozott pultosként, én pedig minden áldott napot a kocsmában lógva töltöttem, csak, hogy vele lehessek. Hanyagoltam a barátaimat, nem ettem, nem ittam csak ültem a pultnál és gyönyörködtem abban a tökéletességben, amit beképzeltem magamnak, s akkoriban még elhittem, hogy ha valamit nagyon akarunk akkor az valósággá válik. A nyár vége azonban "kapcsolatunk" végét is jelentette, s elvesztettem azt, amiért hónapokon át küzdöttem. "Zs" nem akart semmi komolyat - talán egy másik nő is képben lehetett - és abban is biztos vagyok így utólag, hogy vagy a lelkiismerete támadt fel, vagy elege lett belőlem, mert megszakítottunk minden nemű kapcsolatot - egy ideig. Ha nagyon megerőltetem magamat úgy emlékszem, hogy megbeszéltük a lezárást és az is rémlik, hogy napokon át bőgtem a szobám mélyén, de erre persze nem mernék mérget venni. Akkoriban nem volt köztünk egyenrangú a kapcsolat. Olyan volt, mintha teljesen alá lennék vetve neki és ez így is volt. Szóval én magamtól nem csókolhattam meg, nem bújhattam oda hozzá, nem lehettem vele, csak és kizárólag akkor, ha ő erre engedélyt adott. 19 éves volt, nyilván nagyon is élvezte a helyzetet, hogy irányíthat, kvázi dróton rángathat egy 15 éves kislányt. Én pedig annyira elvakultan szerelmes voltam, hogy fel sem tűnt, mennyire kihasznál és milyen durván palira vesz. Végül azonban lezáródott ez a hosszú hónapokon át tartó huzavona. Elváltunk egymástól, én pedig mélységes depresszióba estem. Igaz, a külvilág felé nem mutattam de magamban őrlődtem és hosszú estéket töltöttem sírással, mindhiába. Jobb nem lett tőle semmi, csak azt értem el vele, hogy egyre szánalmasabbá váltam az ismerőseim szemében. Végül elkezdődött az iskola és egyre többet voltam társaságban, ami terelte a gondolataimat. Nem láttam, nem találkoztam vele és kezdtem felejteni. Persze a remény minden egyes pillanatban ott volt a szívemben, de nem kínzott már annyira a hiánya, mint korábban. Már voltak olyan pillanatok, amikor őszintén tudtam nevetni és ténylegesen jól éreztem magamat a barátaimmal, persze még mindig sokat gondoltam rá. Gyakran felmerült a neve, sokszor végigtárgyaltuk a dolgokat újra és újra, de nem kerestem és ő sem keresett, mígnem egy szép napon pittyegett a telefonom és jött egy sms-em...